Reggel madárcsicsergésre ébredtünk. Amint kinyitottam a szemem, szörnyű bűntudat lett úrrá rajtam a tegnap este miatt. Nem tudom, hogy elmondjam e Taylornak vagy sem. Az a baj, hogy én iszonyatosan lelkizős vagyok. Nem bírok magamban tartani ilyen dolgot, és ha mégis, akkor rémálmok fognak kerülgetni. Nem hiszem, hogy Taylor szemébe tudnék így nézni.
Első dolgom az volt, hogy bementem a fürdőbe, és egy hideg zuhanyt vettem. Nagy szükségem volt rá, hogy lenyugtassam magam egy kicsit. Végig azon agyaltam, hogy ha elmondom, akkor lehet, hogy vége a kapcsolatunknak Taylorral… A gondolattól is a sírás kerülgetett.
Mikor kijöttem a fürdőszobából már Taylor is ébren volt.
- Szia kicsim. Bocsi a tegnap este miatt. Nem akartam ennyit inni. – kinyújtotta felém a kezét, hogy odabújjak hozzá.
- Én kérek bocsánatot... – mondtam lesütött szemekkel, és leültem Taylor mellé az ágyba.
- Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte értetlenkedve, mire nagyot sóhajtottam, hátraestem az ágyban és a paplan alá bújtam. Taylor nevetve elkezdte simogatni a hátam. – Kicsim… mi a baj?
- Szörnyű dolgot csináltam… - Szemeim könnybe lábadtak, és Taylor arca is elkomorult. Kezét levette a lábamról, és csak figyelt. – Nem is tudom, hogy mit mondjak… - sütöttem le ismét a szemem, nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Leírhatatlan az érzés, ami kavargott bennem. a félelem, a bűntudat, a szomorúság, közben próbáltam visszatartani a sírást, amitől egy nagy gombóc keletkezett a torkomban. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem… - Tudod tegnap kicsit sokat ittatok Chace –el. És… felkísértem a szobájába… - nem is hagyta, hogy befejezzem, rögtön közbe vágott.
- Mi történt? – kérdezgetett idegesen.
- Csókolóztunk… - ismét könnycseppek gördültek le az arcomon. Taylor nagyot sóhajtott, és felállt mellőlem.
- Nem ugrálhatsz állandóan kettőnk között… Ha érzel iránta valamit, akkor hagyj el, és legyél vele. Erre nem vagyok kíváncsi. Azt hittem, hogy jól megvagyunk.
- Jól megvagyunk. – győzködtem zokogva.
- Ezek szerint még sem…
- Még 1x nem fog előfordulni. Megígérem. Már Chace –el is megbeszéltünk mindent. Nem keressük egymás társaságát. Már akkor megbántam, amikor megtörtént. Kérlek, Taylor. – Nem mondott semmit, felkapta a cuccait, és az ajtó felé indult. – Taylor, ne hagyj itt. Beszéljük meg! – ordibáltam utána elcsukló hangon.
- Kell egy kis idő! – válaszolt idegesen, és becsapta az ajtót.
Zokogva a térdemre estem. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Elvesztettem. Elvesztettem azt a férfit, akit tiszta szívemből szerettem. Még azt is megmertem volna kockáztatni, hogy ő volt az igazi. De elszúrtam. Elszúrtam… hogy lehettem ilyen hülye??
Nem is tudom, hogy mennyi ideig sírtam ott a földön, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Erőt vettem magamon, és felmásztam az ágyba. Ott folytattam tovább a bömbölést. Kopogást hallottam.
- Menj el! – mondtam elhaló hangon.
- Kérlek, Bess. Beszéljük meg! – hallottam meg nővérem hangját az ajtó túloldalán.
- Hagyj békén. – Látszólag nem nagyon érdekelte, hogy mit mondtam neki, mert leült mellém az ágyra. – Hugi, nyugodj meg. Mióta sírsz itt magadban?
- Az attól függ… Mennyi az idő?
- délután 4
- Akkor elég régóta… - mondtam csodálkozva. Máris ennyi lenne az idő? és Taylor??
- Mi történt köztetek?
- Nem szeretnék róla beszélni. Legyen elég annyi, hogy mindent elszúrtam. Hülye voltam, mint mindig. Szemét, és megcsalós vagyok. Nem is csodálkoznék azon, hogyha elhagyna… - mondtam megint sírásra álló hangon.
- khm… magatokra hagylak titeket- Nikki megsimogatta a lábam, és elment.
- Hogy mi? – értetlenül felültem, és megláttam. Megláttam őt. Őt, akit nagy valószínűséggel elveszítettem. Nem szóltam semmit, vártam, hogy megforgassa bennem a tőrt, és elmondja amit gondol rólam. Már felkészültem a legrosszabbra, amikor leült mellém, és könnyes szemmel rám nézett. Ettől még rosszabbul éreztem magam.
- Megmondom őszintén, hogy csalódtam benned. Megbíztam benned, hogy még 1x nem fog előfordulni. Ugyanakkor haragszom magamra is, hogy nem vettem észre ezt a vonzódást köztetek. Lehet nem voltam elég jó neked, vagy
- Nem. Ilyenre ne is gondolj. Semmilyen szintem sem vagy hibás. Az egész az én hibám volt. Nálad jobb barátot, társat, senki sem tudna elképzelni, én meg csak úgymond eldobom magamtól. Maximálisan megértem, hogyha itt és most véget szeretnél vetni a kapcsolatunknak.
- Nem szeretnék… - mondta ki végül hosszú szünet után, és egy nagy kő esett le a szívemről. Először el sem akartam hinni.
- Nem? – kérdeztem könnyes szemekkel.
- Nem. – válaszolt lesütött szemekkel. – De bele fog telni egy kis időbe, mire minden olyan lesz, mint régen. Kicsit megingott benned a bizalmam… - Elég rosszul esett az, hogy ilyet kellett tőle hallanom. De még mindig jobb, mintha vége lett volna. Nem tudtam, hogy most megölelhetem e, vagy megcsókolhatom e. Ügyetlenül közeledtem felé. Mosolygott rajtam egy kicsit, és adott egy rövid csókot, majd hosszasan megölelt. Beleültem az ölébe, és így ölelkeztünk sokáig, és ismét elkezdtem sírni… - Ne sírj kicsim.
- Azt hittem, hogy vége van… - hüppögtem. Elemelte fejem a válláról, és két keze közé fogta az arcom.
- Sosem hagylak el, bármit is csinálsz. Már magamhoz láncoltalak. – mondta kedvesen, amit meg sem érdemeltem. Adott egy rövid csókot, és letörölte a könnyeimet.
Még hosszú ideig ölelkeztünk így, egyre jobban megnyugodtam én is. A sok sírástól eléggé kimerültem, és álomba zuhantam.
